Vöröstó

I. Földrajzi fekvés

Vöröstó Nagyvázsony tőszomszédságában fekszik a Balaton-felvidék északi lejtőin, a Déli-Bakony lábánál, nagyjából 8 km-re a Balatontól. Azon kevés települések közé tartozik, amelyek máig megőrizték az egykori népi építészet értékeit. Jóformán érintetlen eredetiségében maradt meg Vöröstó falusias jellege, melynek díszei a míves kidolgozású, oszlopos, tornácos kőházak. A község néhány éve műemléki védettséget is kapott, az előbb említetteken kívül a portákat lezáró egyedülálló pajtasor miatt, amely egyfajta keretbe foglalja az egész települést. 

A település nevét oklevelekben először a XII. században említik, ott mint a veszprémi Szent Mihály székesegyház tulajdona jelenik meg Verestou puszta. 1227-ben kerül az Almádi apátság tulajdonába három „szőlejével, két eke alá való földjével, cselédeivel, malmával”. 1508-ban már 26 jobbággyal áll az Almádi-apátság tulajdonában.

II. Településtörténet

Vöröstó területe a legrégebbi idők óta lakott hely, megtalálták itt a kőkorszakbeli ember nyomait is. A lakosság birtokában csiszolt kőszerszámok, kőbalták voltak, amelyeket a mezőkön fedeztek fel. Ezeket „donnenstein”-nek, mennykőnek hitték és gyógyító erőt is tulajdonítottak nekik, például daganatos betegségek gyógyítására használták őket. A középkori falu a török hódoltság alatt elnéptelenedett, 1671-től puszta volt, lakói Vázsonyba költöztek. 1696-ban a hat régi, ide való jobbágyot Vázsony városban írták össze, ott már saját házuk volt, de még használták vöröstói földjeiket.

A Zichy család 1652-ben birtokadományként kapta meg Vöröstó területét, majd 1714-ben szlovák családokat telepített ide. Miután azok egy éven belül megszöktek, 1722-ben németeket, a Honbachból származó Höckl Ádámot és társait telepítették Vöröstóra. Bár a faluhoz tartozó földterület nem a legjobb minőségű volt, Rómer Flóris 1860-ban a környék leggazdagabb falujaként jellemezte. A falu jómódját a Stájerországba irányuló borkereskedelem alapozta meg. A borért cserébe visszafelé általában épületfát hoztak.

III. Építéstörténet

A falu egy utcából áll. Az épületeknek sajátos elrendezése van, a házakat az útra merőlegesen, egymás mögé építették. A bejáratok azonban az ellentétes oldalon vannak, így minden ház saját udvarral rendelkezik. Az udvart egységesen nagyméretű pajta épület zárja le, amely védelmi funkciót látott el, betolakodóktól és az időjárástól. Ezek a pajták egykor összefüggő láncot alkottak, így azok tulajdonképpen az egész falu védelmét szolgálták. Az épületek építőanyaga a közelben fejtett terméskő volt, melyet legtöbbször sárba, néha habarcsba raktak. A boltozatok, az oszlopok és a kémények téglából készültek.

Vöröstó építkezése képviseli legegységesebben a német házak fejlődésének a legmagasabb fokát. Az épületek többsége a 19. század végi évszámot visel oromzatán. Az utcafronton a legtöbb háznak három ablaka van. Az egész udvari homlokzaton végighúzódó nyitott tornácot már nem nagyon találunk Vöröstón, de sok lakóháznál felismerhető még a két oszlopból, két fél oszlopból és összekötő ívekből álló középső lopott tornác, melyből a konyha (kuchl) és a két szoba (ferte stuve, hinre stuve) valamint a padlás- vagy pincelejárat nyílik. A házak zöme ma már zárt tornácos, csak a bejárati ajtó és a két oldalán szimmetrikusan elhelyezkedő két ablak emlékeztet az egykori nyitott tornácra. 

IV. Nemzetiségi jellemzők, hagyományok

Különös hagyományai a községnek ma már nincsenek. Buzgó katolikusok lévén az egyházi ünnepkör határozta és határozza meg szokásaikat, és foglalja keretbe napjaikat. Nagyobb ünnepekkor összejön a család és közösen mennek a helyi templomba, majd utána ebéd következik, aztán a rokonok látogatják meg egymást.Ma már nem hordanak népviseletet, a múltra emlékeztető ruhákat, de egy-két helyen még féltve őrzik a szekrényekben. Csak visszaemlékezések alapján tudjuk, hogy milyen is volt itt az élet, milyen ruhákat hordtak, és milyen ételeket fogyasztottak. A falu legidősebb lakója Janka néni például így mesélte: „A menyasszony öltözéke, családja anyagi helyzetétől függően, selyem vagy bársony rózsás szoknya volt, vállkendő, blúz (muca, pajka, szíves blúz), valamint fehér, rakott előkötény. A fejtetőt gömbölyű mirtuszkoszorú ékesítette. A lányok a hajukat négyes fonással koszorúba kötötték, majd rögzítették a fejük tetején, s ahogy a menyasszony, úgy ők is mirtuszkoszorút hordtak. A kikérő vőfélyek botját pántlikák és virágok díszítették, zakójukra mirtuszbokrétát tűztek.
A lakodalmas ebéd tyúkhúsleves volt, amelyet általában két üstben főztek. Ezután paradicsommártás következett a levesben főtt hússal, kenyérrel. Később jött a pörkölt és pecsenye, savanyúsággal és uborkával. Desszertként mákos, túrós rétest kínáltak, melyet közvetlenül az ebéd előtt sütöttek ki, hogy frissen kerüljön az asztalra. A rétes mellé különféle linzertészták is készültek, illetve elmaradhatatlan volt a vajas kráfli (kifli), melyet kemencében sütöttek és az asztalra került a pörkölt diós torta is.”
Ezekből az időkből sok fényképet is találtunk még a régi lakosoknál.